2012. május 20., vasárnap

Arany alkony Indiában - Marigold Hotel

India elég hálás helyszín filmezési szempontból: gyönyörű épületek, fények, színek, naplementék - és (gondolom) olcsó forgatási helyszín, munkaerő. Ha ehhez hozzáadjuk a brit színészek legjobbjait, az már tényleg garancia a sikerre. 
Lássuk csak: Judi Dench (önmagában is fogalom), Bill Nighy (kedvenc Love Actually / Igazából Szerelem kivénhedt rocksztárom, aki végre elviselhetővé, sőt, imádnivalóvá tette számomra a "Love is all around" c. egyébként borzalmas zeneszámot :))) ), Tom Wilkinson (a Full Monty / Alul Semmi egyik legszerethetőbb, legelesettebb figurája), Maggie Smith (a Keeping Mum / Az Eltakarítónő maga) - és a többiek is több évtizedes színészi pályát maguk mögött tudó "ismerős arcok".
A történet nem túl bonyolult: néhány brit nyugdíjas elhatározza, hogy egy indiai "álomhotelben" fogja eltölteni, ami még hátra van az életéből. Szép lassan mindegyikük többé-kevésbé szánalmas élettörténetét megismerjük, és természetesen kell egy "fiatal szál" is a sztoriba, ami nem más, mint a lepukkant hotel fő-főigazgatója (a Slumdog Millionaire / Gettómilliomos főszereplő Dev Patel), illetve az ő küzdelme az igaz szerelemért.
Utólag visszagondolva akár sablonosnak is mondhatók a fordulatok és a végkifejlet, mégis, rég szórakoztam ilyen jól egy film nézése közben. Humoros, szerethető, szép történet, pont azt az érzést adja, amiért én imádok moziba járni: szép az élet, sosem szabad feladni!
És az indiai zenék sem utolsók. :)

2012. április 15., vasárnap

"Titanic" - 100 éve megunhatatlan

A Titanic "születésének és halálának" 100 évfordulójára újabb film született, ezúttal brit tv-filmről van szó. Alapvetően azért kezdtem el nézni, mert nem találtam jobbat a tévében, és azért kíváncsi voltam, milyen színvonalú lett - de kellemes meglepetésben volt részem. Képileg, kellékileg, kosztümileg abszolút igényes a film, és ami legalább ugyanennyire fontos, a forgatókönyvet is egész jól megírták.
Tény, hogy nem kapunk annyi grandiózus képet, mint a James Cameron-féle 1997-es moziban, de halvány sejtésem szerint nem is ugyanolyan költségvetés állt a brit itv rendelkezésére. Valószínűleg ebből fakad az is, hogy a produkciót Magyarországon (stúdióban) vették fel, így a stáblistán a színészeken kívül a nevek nagyjából 90%-a magyar. (Azért én ennek kifejezetten örülök, tényleg szépen alakul ez a hazai filmgyártás, csak így tovább!)
Nagy-Britanniában 4 részre tagolva adta a tévé, de készült 2x90 perces verzió is - az m1-en ezt lehetett látni gyors egymásutánban. Az első rész sem volt rossz, kiderült, hogy itt sokkal inkább a sokféle emberi történetre, társadalmi korrajzra koncentrálnak, mint a technikai, vagy egyéb Titanic-részletre. De az igazi meglepetés a második rész, ahol kiderül, nem sima idővonalú történettel állunk szemben, tettek egy kis csavart az alkotók a dologba.
Az első rész végén már nagyban süllyed a hajó, és én már előre fel voltam dúlva, hogy "te jó ég, most még egyszer ennyi ideig csak szenvedés és haldoklás jön?!?" - erre fel nem! A második rész ugyanúgy a hajó indulása előtt kezdődik, mint az első. Nem is értettem, mit akarnak ezzel. Elsőre úgy láttam, kimaradt jelenetekkel bővített ismétlést mutatnak --- amíg észre nem vettem: az "ismétléses" jelenetek nem teljesen ismétlések: X szereplő helyett most Y a fontos, így másik kameraállásból készült az a jelenet. Ugyanaz, mégis kicsit más. Nekem ez nagyon bejött, és az, hogy innentől kezdve agytornára invitálták a nézőt: nem csak bambán befogadni, hanem kombinálni, gondolkodni kellett, hogy összerakja az ember a teljes történetet - és ez ma már sajnos egyáltalán nem általános a filmek világában.
Szóval nincs szégyellni valója ennek a verziónak - és ezt most olyan valakitől olvassátok, aki a '97-es verziót legalább annyiszor látta moziban, ahány Oscart aztán elnyert (kis tipp: több mint tízszer)! :)

2012. március 11., vasárnap

Kis (magyar) vérengzés ("Severance" / "Csapatleépítés")

Nem szeretem a horrorfilmeket. Anno ugyan engem is elkapott a tinihorror-láz, így a Sikoly (Scream), Tudom mit tettél tavaly nyáron (I know what you did last summer), Végső állomás (Final Destination) szériák jó néhány részét képes voltam végignézni, de ha jól emlékszem a japán horror remake-ek (A kör / The ring, Átok / The grudge) végleg ráébresztettek, éppen elég dolog van az életben ami miatt nem tud az ember lánya elaludni este, nincs szüksége még tévéből kijövő, plafonon mászkáló, hajjal borított arcú kísértetekre is..
Ehhez képest most mégis megnéztem az újra "mókás" magyar címmel rendelkező Csapatleépítést, méghozzá azon fő okból, hogy kis hazánkban forgatták. És ráadásul nem más országként jelent meg a vásznon a Mátra sötét erdeje, hanem még el is hangzik, hogy ez Magyarország. Mivel helyi fegyveres erők állnak neki a békés csapatépítésre érkező briteket gyilkolászni, kérdés, hogy ez mennyire jó országimázs nekünk, de csak nem egy ilyen - legalább annyi vígjátéki mint horror elemmel rendelkező film alapján ítél meg valaki egy országot. A készítők is belezavarodtak picit a "balkáni" hangulatba, ugyanis a helyi szereplők közül a film elején a buszsofőr pl. még valóban magyarul beszél, néhány gyilkolászó gerilla is, aztán egyszer csak hopp: a többi gerilla fickó már oroszul (?) kiabál egymásnak támadás közben. Erre azért nem ártott volna odafigyelni..
Szerencsére a film egyébként sem veszi túl komolyan magát, kicsit horror-paródia is, és van néhány jól eltalált fordulat, amikor pont nem az történik, amit az x filmet látott néző elvár (pl. női szereplő hátán éjjel hatalmas pók mászik, de ő amikor ezt észreveszi, ahelyett, hogy sikítozni kezdene, mosolyogva, barátságosan kezére másztatja a "kis állatot", és kiteszi az ablakon.. Aholis hirtelen meglát egy maszkos leskelődő pasast - és mégis sikítozni kezd). Plusz ott van még az alap felállásból adódó irodai-kollegális poénok hada, a szőke kollegina, akire mindenki hajt, a kockafejű szerencsétlen, a drogozó menő arc, és természetesen a főnök, aki a legnagyobb idióta a társaságban.
Összességében tehát nem sikerült rosszul a film, ha valaki bírja a műfajt, mindenképpen ajánlott, ha viszont nem, ezért talán jobb, ha nem erőlteti meg magát, maximum a poénok miatt.

2012. március 3., szombat

Végtelen történet? ("Game of Thrones" / "Trónok Harca")

Szeretnék a blog címében szereplő "más" kategóriára hivatkozni, és ezúttal egy könyv-folyamról írni. Bár a George R. R. Martin által írt (eddig) 5 kötetes fantasy történet első kötetét az HBO már el is készítette 10 részes sorozatként, mégis inkább a könyveket ajánlom.
Nem tagadom, a gigászi elképzelt világ, a több tucat főszereplő, a fordulatos történet olvasásához, követéséhez nem kis elszántság kell. Leginkább olyan érzése van az embernek, mintha A Gyűrűk Urát Ken Follett Katedrálisával mixelték volna, vagyis nem klasszikus fantasy-vel van dolgunk, sokkal inkább történelmi regényre emlékeztetnek a könyvek. Nem találkozunk lépten-nyomon varázslattal és különös lényekkel, néha maximum sejteni lehet, hogy valamiféle mágia történt, de ezt még maguk a szereplők sem hiszik általában.
A Trónok Harca magyar cím most sem a legpontosabb, a szó szerinti fordítás: Trónok Játszmája (Game of Thrones) közelebb állna a könyvek hangulatához. Ez a fő irányvonal, a tanulság, akárcsak az életben: a küzdelem a hatalomért állandó. És majdnem a legkevésbé számít a fizikai erő, a hadseregek mérete, a megnyert csaták száma – annál inkább a cselszövések, árulások, titkos szövetségek. Ahogy a valódi történelemben, itt is évszázadokra nyúlnak vissza az egyes uralkodó családok, földrajzi régiók közötti vetélkedések, és képtelenség igazságot szolgáltatni, mert ami az egyiknek jogos győzelem, a másiknak vérbosszút fakasztó sérelem.
Martin zseniális író: szövevényesen izgalmas történetet tud alkotni, és közben olyan mélységekben elmerülni a karakterek megismertetésében, hogy akit szívből gyűlöltünk több köteten át, néhány fejezet elteltével már szánjuk, sőt, már-már izgulunk a jövőjéért.
Előre jelzem, hogy füttyös jókedvünk nem lesz a kötetek olvasásától. Az általános hangulat igencsak nyomasztó, a kezdetben megkedvelt karakterek sorra hullanak, vagy olyan kegyetlen irányt vesz a sorsuk, hogy azt nem egyszerű feldolgozni még olvasóként sem. Mindemellett az író állandó bizonytalanságban tart minket: halottnak vélt karakterekről bebizonyosodhat, hogy élnek, másokról kiderül, hogy álnéven, álruhában ismertük meg őket. De ha mindehhez hozzá tudjuk szoktatni magunkat, sokkal jobban értékelhetjük a sokszor megjelenő szarkasztikus humort, a helyzetkomikumokat.
És ami a legszebb az egészben: még legalább két kötet megjelenésére vár a mára milliósra duzzadt olvasó-rajongótábor. Mivel ez még több évbe telhet, egy emberként szurkolunk Martin jó egészségéért, és hogy a sorozattal kapcsolatos forgatókönyv-írói munkája ne kösse le túlságosan.
Az sem jár rosszul, aki mégis a sorozat nézésére szavaz: az első évadban Sean Bean (a Gyűrűk Ura Boromirja) és Mark Addy (Alul Semmi, Lovagregény) mellett többek között a zseniális Peter Dinklage (Halálos Temetés, Kés/Alatt) kiemelkedő alakítását láthatja, utóbbi méltán kapott Emmy díjat ezen szerepéért. A második évad áprilisban indul az USÁ-ban.

2012. február 19., vasárnap

Bonyodalmas barátnők ("Bridesmaids" / "Koszorúslányok")



Na erről a filmről mindenképpen írni akartam. Nem azért, amiért az USÁ-ban nagy számnak tartják: szerintük ez végre egy olyan film, ami felfedi a nők valós oldalát, amit eddig csak "pasis" filmben láthattunk: káromkodás, hányás-fosás hasmenés. Nem tudom, szerintem azért minden értelmes emberi lény sejtette, hogy a nők a testnedv-folyamatoknak pontosan ugyanannyi variációjára képesek, mint a férfiak. Azt a mondást pedig mindig is marhaságnak tartottam, hogy egy részeg nő sokkal gázabb, mint egy részeg pasi. Szóval nem biztos, hogy nemhez kötött, ki hogyan ítéli meg ezeket a dolgokat, én személy szerint nem azért járok moziba, hogy évtizedek múltán is az Amerikai Pite-beli Stifler különböző testnedv-evő-ivó-stb esetei villanjanak be váratlanul az életembe..
Viszont ez a film abban nagy, hogy nagyon szépen megmutatja a női barátság, mint olyan különböző cifraságait. Azt, amikor hiába imádod a legjobb barátnődet, hiába örülsz a boldogságának, ha közben a saját életed romokban hever, mégiscsak érezni fogod azt a bizonyos kis keserű ízt a szádban. Azt, hogy egy nőnek legalább annyiféle barátnője lehet, ahány "személyisége". Az egyikkel fantasztikusan jókat tudtok beszélgetni irodalomról, utazásról, filmekről. A másikkal bulizni és mászkálni a legjobb. A harmadikkal pedig úgy érzed, mintha mindig is ismert volna, fél szavakból értitek egymást. Így aztán elég logikus, hogy ha ezt a sokféle barátnőt összeengedjük, nem garantált, hogy egymással is jól ki fognak jönni. Normál esetben persze vállat rándítunk: miért is kéne jól kijöjjenek, nem is muszáj találkozniuk!
Van azonban az amerikai filmeseknek egy olyan kedvenc témája, ahol ez nemhogy elkerülhetetlen, de különösképpen felfokozza az érzelmeket: az ESKÜVŐ! Itt aztán, illetve a kapcsolódó lánybúcsún, egységesen kellene támogatni a menyasszonyt, közösen ajándékozni, stb - és saját tapasztalatból mondom, ezt nagyon nem egyszerű túlélni, pláne megszervezni. Ilyenkor kiemelt szerepbe kerül az ún. "legjobb barátnő",  és mint a filmből is kiderül, komoly konfliktusokhoz vezethet, ha erre a posztra többen is pályáznak, illetve nem adják meg a kellő tiszteletet a cím birtokosának.
Főhősünk, Annie halmozottan szenved a fenti problémáktól, és Kristen Wiig zseniálisan alakítja. A lánybúcsún való kiborulós jelenet nálam 10/10, ennél jogosabb (és viccesebb) hisztit nemigen láttam a vásznon! A barátnők alakítói között találjuk még Melissa McCarthy-t ("Gilmore Girls' / "Szívek Szállodája" Sookie-ja, "Mike & Molly" Molly-ja), aki nagyon is megérdemelten kapta meg az Emmy díjat, ő az egyik legviccesebb, legegyedibb jelenség a filmben. Rose Byrne-t ("Damages" / "A hatalom hálójában" Ellen Parsons-a) pedig zsigerből lehet utálni, tipikusan azt a nőt adja, akinek egyetlen barátnője sincs általában, nem is véletlenül. Ó, és ha valaki azt hinné, imádnivaló pasi nincs a filmben, jó hír: van! Mosolygó szemű, göndör hajú, 1,90m magas, ír kiejtéssel - mi kell még?!